A békagyíkok is hüllők?

A békagyíkok a varangyok ra emlékeztetnek. Szokatlanul széles, tompa a fejük, kerekded a törzsük és rövid a farkuk. Más békaszerű vonásaik is vannak. Ugyanúgy felfújják magukat, ha háborgatják őket, mint a varangyos békák, táplálékukat pedig villámgyorsan kiölthető nyelvükkel szerzik.

A békagyíkok a pikkelyes hüllők rendjébe (Squamata), a leguánfélék családjába (Iguanidae) tartoznak. A természet évmilliókon át formálta ezeknek az álltoknak a testét, hogy minél jobban tudjanak alkalmazkodni a mostoha környezeti viszonyokhoz. Kerekded testük egészen lapos és kicsi, csak egy-két fajuk éri el a férfitenyérnyi méretet.

Sajátosságaik

Nyakszirtjükön kemény, hegyes tüskék sora meredezik – innen kapták másik nevüket: szarvasbékák-, sőt egész testüket kúpos pikkelyek és szúrós tüskék borítják. A szemek fölött szintén 6-10 erős tüske sorakozik. E képződmények hossza és egymáshoz viszonyított nagysága az egyes fajokra jellemző, ezért megkülönböztetésükre jól fölhasználható. Négy lábuk nagyjából egyenlő hosszú, 5-5 ujj van rajtuk, ezek éles karmokban végződnek. Farkuk általában rövid, tömpe, a törzsüknél sohasem hosszabb. A különféle fajok színe a környezettől függően más és más, de rendszerint a barna valamelyik árnyalata. Színüket ne tudják változtatni, de a sárgás talajon élőknek többnyire a színezete is a földéhez hasonló, míg a vöröses háttérben élők alapszíne rózsaszínes.

A békagyíkok az Egyesült Államok nyugati felének és Kanadának a sivatagos, félsivatagos vidékein honosak. Mexikóban is sokfelé előfordulnak. Nappali állatok, esténként villámgyors mozdulatokkal a laza, száraz talajba ássák magukat. Hüllők - tehát hidegvérűek -, ezért a napon sütkéreznek, s így testhőmérsékletük csaknem eléri az emberét. (A lehűlt állat lomha mozgású lesz, és könnyen a ragadozók áldozatául eshet).