Egy tacskó mellett nem lehet szomorkodni

A tacskó eredete máig vitatott, egyesek egyenesen az ókorból származtatják, míg a többség a középkorban feltűnt, sokoldalú Basset rokonaként említi. A tacskó tenyésztését Bajorországban kezdték meg, az első tenyésztői klub Németországban alakult, 1888-ban.

A tacskónak több változata létezik méret, és szőrhosszúság szerint kategorizálva. Szőrváltozatai szerint ismert a rövidszőrű, a hosszúszőrű és a szálkásszőrű tacskó, míg méret szerint a normál tacskót, a törpe tacskót, és az úgynevezett Kaninchen tacskót különböztetjük meg.

rövidszőrű és hosszúszőrű tacskók

Kitűnő a szaglása, vadászkutyaként a sebzett állatok nyomába eredve kiváló szolgálatot teljesített a vadászok mellett. A tacskó nem csak párját ritkító nyomkövető, egyaránt tenyésztik kísérőkutyaként is, igaz, más standard szerint. Mozgékony és játékos kutyafajta, bár ennek, és vadászerényeinek is ellentmond különös külseje. A hosszúkás test, a tömzsi, görbe lábak hátterében feltételezhetően egy öröklődő patológiás csontdeformitás áll, mely gátolja a csöves csontok növekedését. A temperamentumos tacskó ennek ellenére vált a vadászok és a kutyatartók egyik leginkább közkedvelt társává.

rövidszőrű, hosszúszőrű és szálkásszőrű tacskó

A tacskót mindenki ismeri, ám a fajtát sajnálatos módon leginkább az elhízott, lustácska példányok láttán ítéli meg. Pedig a tacskó vérbeli házőrző, nagyon alkalmazkodó, emellett rendkívüli intelligenciával és megfigyelőképességgel bír. Kevesen tudják róla, hogy szeretett gazdája minden rezzenését megérzi, akár az arcából is kiolvassa gondolatait. Vadász múltja ellenére kiválóan alkalmazkodik a városi létformához. Falkakutya, igényli az állandó emberi társaságot. A tacskó alapvetően jókedélyű, kimondottan rafinált, vidám kutya, mellette nem lehet szomorkodni.